“Érted szomjazom” – lelkigyakorlat 2018. nagyböjt

„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok.”

 Idei nagyböjti lelkigyakorlatunk első napjának estéjén a premontrei kápolnában szentmisén vettünk részt, majd keresztutat jártunk. Thomas Merton Uram, követni akarlak című elmélkedése egyszerű, de mély gondolataival megvilágította gyengeségeinket; azokat a pontokat az életünkben, ahol van még fejlődési lehetőség számunkra.

Másnap Budapestre utaztunk a Szeretet Misszionáriusainak nővéreihez, akik Boldog Kalkuttai Teréz Anya nyomdokain járva életüket Istennek és a legszegényebbeknek szentelik. Nagy szeretettel fogadott minket Eszter nővér, és végtelen egyszerűséggel mutatta be pár szóban mindennapjaikat, tevékenységüket, hivatásukat. Megdöbbentő volt hallani, hogy a halál számukra mindennapos dolog, életük része, nem veszteségként tekintenek rá. Eszter nővér számára a legnagyobb „vonzerőt” az eucharistia jelentette és jelenti ma is a szerzetesi életben. Az a csoda, hogy egy élő személy, maga az Isten van jelen benne, a legmeghatározóbb élmény egész életében.

Célunk volt, hogy lássuk, hogyan élnek a nővérek, ezért igyekeztünk mindenbe bekapcsolódni ezen a napon. Megismerkedtünk és beszélgettünk a rendházban tartózkodó és átmenetileg elszállásolt hajléktalanokkal is. Olyan emberekkel beszélgettünk hosszasan, akiket általában elkerülni igyekezünk. Próbáltuk megérteni, hogyan kerültek abba a helyzetbe, amiben vannak, és hogy mi lehet kiút számukra, ha van egyáltalán. Szomorú tapasztalat volt, hogy a gödörből kimászni csak elméletben könnyű, a gyakorlatban szinte lehetetlen. Számukra az alkohol és a drog tudja kitölteni azt az űrt, ami a kilátástalanság következménye és tompítja a fájdalmat, hogy nincs erejük ebből kitörni. A nővérek munkájának célja éppen az, hogy reményt adjanak ezeknek a szerencsétlen, a társadalomtól és realitásoktól elszakadt embereknek azáltal, hogy Jézus felé vezetik őket végtelennek tűnő türelmes és feltétel nélküli szeretetükkel, személyes figyelmükkel.

Segítettünk a konyhán, részt vettünk a nővérek szentségimádásán, ételt készítettünk, melyet aztán elvittünk és kiosztottunk az aluljárókban, utcákon. A nővérek Teréz anya útmutatása alapján mindig kettesével indulnak el a szegényekhez. Velük mentünk. Kerestük, és kutattuk az aluljárókban azokat, akiket máskor kikerülünk és megpróbálunk nem észrevenni. Örömmel fogadtak minket, nevettünk, és beszélgettünk velük, mint régi ismerősökkel. Volt, akivel közösen imádkoztunk. A nővérek hívták őket a házukba, ahol egy ideig megpihenhetnek, és talán egy halvány reménysugarat kaphatnak, amibe kapaszkodva könnyebben szabadulnak káros szenvedélyeiktől. Épp azoktól a függőségektől, amik pillanatnyilag képesek enyhíteni szenvedéseiket, de ugyanakkor megakadályozzák őket a társadalomba való visszailleszkedéstől, vagy éppen az üdvösségtől.

Nem mindannyiunk útja a legkitaszítottabb emberekkel való foglalkozás. Éreztük a korlátokat magunkban. Megerősödött azonban bennünk a hála saját sorsunk miatt, az érzékenységünk az utca nyomorultjai iránt, és megbecsülésünk a segítő nővérek munkája iránt.

„Jézus Isten, ezért az Ő szeretete, az Ő szomja végtelen.
Ő, a mindenség teremtője, kéri teremtményei szeretetét.
Szomjazza szeretetünket… Visszhangzik-e lelkünkben e szó: ’Szomjazom’?”

Teréz anya