„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok.”
Idei nagyböjti lelkigyakorlatunk első napjának estéjén a premontrei kápolnában szentmisén vettünk részt, majd keresztutat jártunk. Thomas Merton Uram, követni akarlak című elmélkedése egyszerű, de mély gondolataival megvilágította gyengeségeinket; azokat a pontokat az életünkben, ahol van még fejlődési lehetőség számunkra.
Másnap Budapestre utaztunk a Szeretet Misszionáriusainak nővéreihez, akik Boldog Kalkuttai Teréz Anya nyomdokain járva életüket Istennek és a legszegényebbeknek szentelik. Nagy szeretettel fogadott minket Eszter nővér, és végtelen egyszerűséggel mutatta be pár szóban mindennapjaikat, tevékenységüket, hivatásukat. Megdöbbentő volt hallani, hogy a halál számukra mindennapos dolog, életük része, nem veszteségként tekintenek rá. Eszter nővér számára a legnagyobb „vonzerőt” az eucharistia jelentette és jelenti ma is a szerzetesi életben. Az a csoda, hogy egy élő személy, maga az Isten van jelen benne, a legmeghatározóbb élmény egész életében.
Célunk volt, hogy lássuk, hogyan élnek a nővérek, ezért igyekeztünk mindenbe bekapcsolódni ezen a napon. Megismerkedtünk és beszélgettünk a rendházban tartózkodó és átmenetileg elszállásolt hajléktalanokkal is. Olyan emberekkel beszélgettünk hosszasan, akiket általában elkerülni igyekezünk. Próbáltuk megérteni, hogyan kerültek abba a helyzetbe, amiben vannak, és hogy mi lehet kiút számukra, ha van egyáltalán. Szomorú tapasztalat volt, hogy a gödörből kimászni csak elméletben könnyű, a gyakorlatban szinte lehetetlen. Számukra az alkohol és a drog tudja kitölteni azt az űrt, ami a kilátástalanság következménye és tompítja a fájdalmat, hogy nincs erejük ebből kitörni. A nővérek munkájának célja éppen az, hogy reményt adjanak ezeknek a szerencsétlen, a társadalomtól és realitásoktól elszakadt embereknek azáltal, hogy Jézus felé vezetik őket végtelennek tűnő türelmes és feltétel nélküli szeretetükkel, személyes figyelmükkel.
Segítettünk a konyhán, részt vettünk a nővérek szentségimádásán, ételt készítettünk, melyet aztán elvittünk és kiosztottunk az aluljárókban, utcákon. A nővérek Teréz anya útmutatása alapján mindig kettesével indulnak el a szegényekhez. Velük mentünk. Kerestük, és kutattuk az aluljárókban azokat, akiket máskor kikerülünk és megpróbálunk nem észrevenni. Örömmel fogadtak minket, nevettünk, és beszélgettünk velük, mint régi ismerősökkel. Volt, akivel közösen imádkoztunk. A nővérek hívták őket a házukba, ahol egy ideig megpihenhetnek, és talán egy halvány reménysugarat kaphatnak, amibe kapaszkodva könnyebben szabadulnak káros szenvedélyeiktől. Épp azoktól a függőségektől, amik pillanatnyilag képesek enyhíteni szenvedéseiket, de ugyanakkor megakadályozzák őket a társadalomba való visszailleszkedéstől, vagy éppen az üdvösségtől.
Nem mindannyiunk útja a legkitaszítottabb emberekkel való foglalkozás. Éreztük a korlátokat magunkban. Megerősödött azonban bennünk a hála saját sorsunk miatt, az érzékenységünk az utca nyomorultjai iránt, és megbecsülésünk a segítő nővérek munkája iránt.
„Jézus Isten, ezért az Ő szeretete, az Ő szomja végtelen.
Ő, a mindenség teremtője, kéri teremtményei szeretetét.
Szomjazza szeretetünket… Visszhangzik-e lelkünkben e szó: ’Szomjazom’?”
Teréz anya